Feltűnhetett a figyelmes olvasónak, hogy az LMP most nem különösebben töri magát, hogy bejusson az EP-be. A párt az országgyűlési választás előtt zöldbe borította a budapesti óriásplakáthelyeket és házfalakat. Az erős kampány, a baloldali összefogás teljesítményével való elégedetlenség és a jól megválasztott fényképarc aztán hajszálnyival  a parlamentbe segítette a pártot. A Fidesz által személyre szabott házszabály a frakcióalapítást is lehetővé tette számukra.

Nemcsak a fáradságról van szó, hanem arról is, nem nagyon éreznék jól magukat Brüsszelben, mert az LMP politikája nagyon nehezen fér össze azzal, amit az európai zöldek képviselnek.

Miről is beszél az LMP? Egyrészt arról, hogy Magyarország "ne legyen összeszerelő üzem". Hahó! Ma ezek az "összeszerelő üzemek" jelentik a magyar gazdaság egyetlen működő részét. A "gonosz multik" üzemei, például az autógyárak azok, amelyek még viszonylag normális állásokat biztosítanak Magyarországon. Egy részük,  például az Audi, ráadásul képzésre, oktatásra is költ, kutatási bázist hoz létre, amire a kisipar, vagy a mezőgazdaság egyszerűen nem képes. Lehet nekik azt mondani, hogy "vigyétek innen a mocskos munkahelyeiteket", de nem fog helyettük másik teremni a szent magyar rögből. Ezt a szöveget persze már ismerjük a "magyar gazdaságot" fantáziáló Jobbiktól, de hát róluk tudjuk is pontosan, hogy micsodák.

Van egy rossz hírünk az LMP-nek. Az európai zöldek által támogatott "zöld, hosszútávú" munkahelyek döntő része is az iparban, többek között az autóiparban fog létrejönni. Amekkora ostobaság Orbán jövő képe az országról, ahol mindenki kalapáccsal üt meleg vasdarabokat, legalább annyira értelmetlen üzemek nélküli gazdaság víziója is.

Az LMP általában is a nacionalista euroszkeptikusok dumáját nyomja a kampányban. Számukra az Európai Unió nem más, mint a nagyvállalatok és a nemzetközi tőke szervezete. Farage és Marie Le Pen megnyalná a tíz ujját. 

Igazán színvonalas szellemi párviadal alakult ki a baloldalon a Jobbik részvételével zajló hivatalos vitáról. Az Együtt a mindenváltás jegyében úgy gondolja, hogy itt ideje a Jobbikkal való diskurzusnak. Ugyanakkor a DK legalább ekkora elszánással és erkölcsi bátorsággal kitart a "nem vitatkozunk nácikkal" elve mellett.

Azt, hogy kinek van igaza, nem könnyű megítélni. Igazából azon múlik, hogy hiszünk-e a Jobbik hirtelen jött mosolyoffenzívájának. A kérdésről a két párt nyílt vagy rejtőzködő támogatói között érdemi vita is kialakult, ami  a választási láz elmúltával egy fontos, a szelsőjobbos kihívás egészéről szóló baloldali-liberális párbeszéd kiindulópontja is lehet. (Két szép darabja: pro Keszthelyi, kontra Niedermüller).

A vita tulajdonképpen két síkon zajlik, az egyik az, hogy tisztes demokrata bekoszolhatja-e kezét a jobbikosokkal való kézfogással, a másik pedig, hogy az ilyen vita segít-e leleplezni, meggyengíteni a Jobbikot. Az első kérdés inkább politikai ízlés kérdése, a második viszont érdemben vizsgálandó. Az első tapasztalat mindenesetre nem igazolta a vitaoptimistákat: az Együtt és a Jobbik ifjúsági szervezetének összecsapása leginkább az utóbbinak használt, állítja a vitapárti HVG is.

Úgy tűnik az Együtt-Korszakváltók-PM-Izé eljutott a kampány teljesen agyhalott állapotába.

Nagyon helyesek, trendik, fiatalosak és újszerűek vagyunk, csak politikai mondanivaló nem tud kerülni. Azt se bírjuk eldönteni két éve, hogy mégis, most baloldali, liberális, konzervatív, zöld, vagy milyen politikát csinálunk, sőt azt se, hogy egy párt vagyunk-e egyáltalán, esetleg kettő, vagy száz, haj! Ez az európai izé meg különösen kínos, mert egyszerre akarnánk a kozmopolita menedzsereket és értelmiségieket képviselni, közben meg megőrizni a székely menetes nagyon nemzeti haverjaink rokonszenvét is. Ráadásul ahány képviselőnk, annyi frakcióba ül, csak a baj lehet.

Akkor vegyük elő valamelyik csodafegyvert. Szép lány (és srác) már van a DK-nál, a helyes gyerekekkel és kedves családjukkal az MSZP ragasztja újabban tele az országot, marad a főcukiság, a kutya. Meg is született a csodálatos vizslás plakát, fajtamentő nem maradt szárazon.

Szép az ilyen, semmi gondolkodás, semmi politika, semmi elhamarkodott állásfoglalás, viszont olyan gyönyörű tekintet, amit a jelölteknek sose bírnánk összephotoshopolni.

Csak van egy kis baj. Az ötlet nagyon nem eredeti. Ezt a játékot idén már eljátszotta Oroszország nagy barátja, a Jobbik is. (Ide nincs link, aki akar kutyamolesztáló fasisztát látni, keresse meg, én kímélem magam).

És akkor most elég.

Dübörög az európai parlamenti kampány. A pártok napról napra ötletekkel bombázzák a választókat, üzengetnek ezt az, már ami veszi a fáradságot, hogy mondjon valamit. Az egyszerű polgár meg csak áll és csodálkozik.

A jobboldal teszi a dolgát, védi a kiváltságait és hatalmát, nyalja a hasonszőrű diktárok alfelét, nemzeti szabadságharcnak hazudja rabló párturalmát, nemzetvédelemnek a direkt hazaárulást. Az igazi nagy zűr a baloldalon van. Nemcsak a plakátokon, a fejekben is.

Nem értik, hogy mi történt április 6-án és miért. Nem szólnak a megmaradt melósokhoz, a kizsákmányolt közmunkásokhoz, a megalázott közszolgákhoz, a szorongó és fulladozó értelmiséghez, a leszakadó középosztályhoz. Nem emelik fel a szavukat a szegényekért, a nyomorultakért, az elsorvadó falvakért, a pottyantós vécés cigánysorok népéért. Nem ígérnek jobb világot az elkeseredetteknek és elhagyatottaknak, sem "reményt", sem "változást". Nem teljesítik a baloldal erkölcsi küldetését, nem szólnak azok helyett, akiknek nem hallatszik a hangja.

A zűr ott kezdődik, hogy azt se tudják, hogy kicsodák és kit képviselnek. Keringenek valamilyen bizonytalan liberális, baloldali vagy ki tudja milyen térben, ideológia, ethosz és bátorság nélkül. Összekeverik a marxizmust a Mercedes reklámmal.  A "kiábrándult" jobboldali megnyerésében, a fasisztákkal való való racionális párbeszédben és a nagykoalícióban bíznak, ahelyett, hogy a saját leendő szavazóikat próbálnák megnyerni. Törzsi és személyes háborúkat vívnak, de nem harcolnak az országért.

Mit tehet ilyenkor a magamfajta pörölös kedvű reálértelmiségi? Komolyan veszi De Gaulle szavait, hogy "a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy a politikusokra lehetne hagyni". Napi dühöngéseit szerető (ám egyre türelmetlenebb) családja helyett immár nyilvánossá teszi. Nem azért, mert azt hinné, hogy feltétlenül igaza van. Inkább azért, mert hisz a "kritika fegyverében" abban, hogy nyílt és könyörtelenül őszinte vita segíthet talpraállni a baloldalnak és az egész országnak.

Vitára fel!