És akkor most elég.

Dübörög az európai parlamenti kampány. A pártok napról napra ötletekkel bombázzák a választókat, üzengetnek ezt az, már ami veszi a fáradságot, hogy mondjon valamit. Az egyszerű polgár meg csak áll és csodálkozik.

A jobboldal teszi a dolgát, védi a kiváltságait és hatalmát, nyalja a hasonszőrű diktárok alfelét, nemzeti szabadságharcnak hazudja rabló párturalmát, nemzetvédelemnek a direkt hazaárulást. Az igazi nagy zűr a baloldalon van. Nemcsak a plakátokon, a fejekben is.

Nem értik, hogy mi történt április 6-án és miért. Nem szólnak a megmaradt melósokhoz, a kizsákmányolt közmunkásokhoz, a megalázott közszolgákhoz, a szorongó és fulladozó értelmiséghez, a leszakadó középosztályhoz. Nem emelik fel a szavukat a szegényekért, a nyomorultakért, az elsorvadó falvakért, a pottyantós vécés cigánysorok népéért. Nem ígérnek jobb világot az elkeseredetteknek és elhagyatottaknak, sem "reményt", sem "változást". Nem teljesítik a baloldal erkölcsi küldetését, nem szólnak azok helyett, akiknek nem hallatszik a hangja.

A zűr ott kezdődik, hogy azt se tudják, hogy kicsodák és kit képviselnek. Keringenek valamilyen bizonytalan liberális, baloldali vagy ki tudja milyen térben, ideológia, ethosz és bátorság nélkül. Összekeverik a marxizmust a Mercedes reklámmal.  A "kiábrándult" jobboldali megnyerésében, a fasisztákkal való való racionális párbeszédben és a nagykoalícióban bíznak, ahelyett, hogy a saját leendő szavazóikat próbálnák megnyerni. Törzsi és személyes háborúkat vívnak, de nem harcolnak az országért.

Mit tehet ilyenkor a magamfajta pörölös kedvű reálértelmiségi? Komolyan veszi De Gaulle szavait, hogy "a politika túl komoly dolog ahhoz, hogy a politikusokra lehetne hagyni". Napi dühöngéseit szerető (ám egyre türelmetlenebb) családja helyett immár nyilvánossá teszi. Nem azért, mert azt hinné, hogy feltétlenül igaza van. Inkább azért, mert hisz a "kritika fegyverében" abban, hogy nyílt és könyörtelenül őszinte vita segíthet talpraállni a baloldalnak és az egész országnak.

Vitára fel!